Fogadjunk, hogy rá tudlak venni, hogy végignézz egy rajzfilmsorozatot! – Death Note, A Halállista

A Death Note: A Halállista egy zseniális és nem is túl hosszú sorozat: sokkal több, mint amire számítanál egy “rajzfilmtől”. Ha pedig kicsit is tetszik az animék világa, egyenesen imádni fogod.

A szándék a fontosabb vagy a következmény? Miért veszélyes, ha egyetlen ember kezébe kerül ekkora hatalom?

Az ember lánya, miután megnézett egy fél életnyi filmet, ráfüggött már legalább egyszer minden ismertebb sorozatra, azt gondolná, hogy már mindent látott. Megvannak a maga kis kedvencei, amiket biztosan szeretne a jövőben még legalább 1-2x újra végigélni, de úgy gondolja, hogy ezeknél jobb már nem jöhet. Kételkedve fogadja a frissen megjelent alkotásokat, mert biztos benne, hogy a nagy klasszikusokat semmi sem fogja felülmúlni.

Aztán a(z ex) pasija egy nap azt mondja neki, hogy nézzenek meg egy régebbi, de nagyon állat rajzfilm sorozatot.

– Hülye vagy? – kérdi megdöbbenve a lány.
– Jajj, ne izélj már, k*va jó lesz! Imádni fogod. Ígérem.

És az ember lánya megadja magát – de csakis azért, mert tudja, hogy az ember valójában még sosem mutatott neki rossz filmet. Hát, jó… persze, oké, töltsük a péntek estét rajzfilm nézéssel… végül is nem nézünk elég mesét a gyerekekkel napközben…
Aztán jön a sokk. A döbbenet. És két nap múlva már azon kapja magát, hogy kincsre lelt, és az új kedvenc sorozatát nézi épp.

Death Note – A halállista

Bevallom, a Death Note-tal kapcsolatban elfogult vagyok, mert az alap kérdés – amit bár szó szerint nem tesz fel, mégis végig ezen gondolkozunk közben – nagyon kedves a szívemnek. Nézzétek el nekem ezért a tömény ömlengést, bár rövid kutakodás után rájöttem: nem csak én vagyok ennyire fanatikus. Hári Dániel például a világ legjobb animesorozataként hivatkozik rá, és csakúgy, mint én, ő is azt állítja, hogy “Kihagyhatatlan mesterműről van szó.” (Mellesleg másoktól is szenvedélyes kritikákat és 10/10-es értékeléseket kapott, ami azért valljuk be, a filmkritikusok részéről elég ritka).

A történet dióhéjban

Főhősünk, Lite befásulva, a világból és az emberiségből kiábrándulva éli unalmas életét, éltanulóként. Ryuk, egy halálisten eközben fásultan éli életét az istenek között, és halálra unja magát. Ledobja hát a saját halállistáját a Földre.

A lista valójában egy füzet, amibe ha beleírják valaki nevét, az illető meghal. Gondolom mondanom sem kell, mennyi bonyodalmat okozhat ez, ha egy ember tulajdonába kerül. Lite azonban villámgyorsan felismeri a kezébe került hatalmat, és nem kevesebbet tűz ki célul maga elé, mint egy új, bűnözésmentes világ megvalósítását.

Hullanak is a bűnözők szép számmal, Lite nagyon szorgosan teszi a dolgát. Ám egy nap – miután a rendőrség tehetetlen – nyomába ered a világ talán legprofibb nyomozója. Ettől a ponttól kezdve két zseniális elme párharcát nézhetjük végig – ahogy éppen egymásra vadásznak.

Mindez már önmagában is izgalmas lenne, de ezt a történetet mélyebb kérdések is átszövik, amelyek nem hagynak minket nyugodni a teljes sorozat alatt.

Kinek az oldalára álljunk? Kinek van igaza? Annak, aki megtisztítja a világot a bűnözőktől, vagy annak, aki próbálja megfékezni az említett tömeggyilkost? Bár mindenki húz valamelyik főszereplő felé, azért jelen esetben nagyon fontos tanulság, hogy semmi sem teljesen fekete vagy fehér…

A világban lassan teljesen megszűnik a bűnözés, a titokzatos jótevőnek pedig egyre több fanatikus híve akad. Új “istenünk” azonban egyre többször keveredik olyan helyzetbe, amelyben ártatlanokat kell feláldoznia azért, hogy kiléte rejtve maradjon.

Miért imádom annyira a Halállista c. anime sorozatot?

• Már az alap történet is annyira izgalmas, hogy azonnal kíváncsivá teszi a nézőt a folytatásra.
• Különleges figurákat, finoman kidolgozott karaktereket ismerhetünk meg, akiket imádunk vagy épp utálunk, de közömbösek nehezen maradhatunk velük kapcsolatban.
• Mindkét főhős valóságos zseni, akik fényévekkel járnak a sorozat többi szereplője előtt. Két géniusz párharcát pedig egyszerűen jó nézni nekünk, egyszerű embereknek: csak kapkodjuk a fejünket, loholunk az események után, és amikor már biztosak vagyunk benne, hogy az adott helyzetből nincs menekvés, egyszerűen lehetetlen: valamelyik főszereplőnk egy laza mozdulattal bújik ki a nyakára szoruló hurokból újra és újra.
• A lenyűgöző fordulatok folyamatosan fenntartják az izgalmat, a sorozatnak egyetlen unalmas vagy vontatott része sincs.
• A grafika pont annyira részletes, amennyire kell – és pont annyira elnagyolt, hogy a képsorok különleges világa egyszerűen beszippantsa a nézőt.
• Minderre rátesz még egy lapáttal a sorozat magával ragadó zenéje is. A főcímdal és az aláfestő zenék egyaránt
  

A bevezető zene egyébként a sorozat végefelé megváltozik: hirtelen egy teljesen új introval találjuk szembe magunkat. Deviáns képek, fülsértő, idegesítő zene (elnézést a death metal rajongóktól, de ez tényleg az), szinte kínszenvedés végignézni ezt az 1 percet az utolsó részek elején. Nyugalom, a sorozat továbbra is a régi, csak a főcímdal változik: utalva ezzel a szereplők lelkivilágára, az egyre nagyobb káoszra, egyre mélyebb sebekre, vérontásra, a kétségbeesett, végső harcokra, a kontroll teljes hiányára… és az őrületre, ami szép lassan elhatalmasodik a szereplőkön.

A Halállistába csak akkor vágj bele, ha készen állsz egy újabb függőségre. A folyamatos izgalom, a nehéz morális kérdések, az elképesztő fordulatok, a zseniális karakterek, a hidegrázós zene és a vizuális élmények együtt szó szerint egy – szinte – minden érzéket lehengerlő művé emelik a sorozatot.