Anyu dolgozik

A szabadság magasságai és mélységei – amit imádok a home office-ban, és ami nagyon hiányzik

Péntek dél van. A nappaliban pötyögök a számítógépen, közben a tűzhelyen fő a pörkölt. Pont kész lesz, mire a gyerek hazajön az iskolából – nagyon boldog, hogy nem kell a menzán ennie, utálja. Beszélgetünk majd egy kicsit, utána én folytatom a munkát, ő leckét ír, vagy a gépen játszik – gyanítom, az utóbbi lesz -, aztán időben elindítom edzésre.

Hát nem erre vágytam idáig?

Nem volt ez mindig így. Az összesen 4 és fél itthon töltött év után a régi munkahelyemre mentem vissza, egy multicég telefonos ügyfélszolgálatára. Napi nyolc óra munka és kétszer egy óra utazás, az akkor 2 és 4 éves gyerekeimet gyakorlatilag nem is láttam. Később aztán hozott az élet ezt is, azt is, de mindig reménykedtem benne, hogy el fog jönni az én időm: otthonról végezhetek egy olyan munkát, amit szeretek, közben pedig teljes értékű anyja lehetek a gyerekeimnek. Úgy gondoltam, ha ezt sikerül elérnem, már semmi egyebet nem kívánhatok az élettől.

Sikerült. Valami hiánya viszont egyre jobban kínoz.

Azt mondják, a Sátán Isten majma. Ellopja az ötleteit, és valami egészen torz formában valósítja meg. Kicsit én is így érzem, mióta közel két éve a nappalim az irodám. Hogy hiába van meg mindaz, amire annyira vágytam évekig, ha közben mintha szép lassan elveszítenék valamit, ami igazán fontos lenne.

Amikor belevágtam az otthoni munkába – kezdetben elég szigorú kontroll alatt, később viszont teljesen szabadon -, tisztában voltam vele, hogy bizonyos dolgok ezentúl máshogy lesznek. Nem vagyok az a típus, akit zavar, hogy egész nap melegítőben van itthon, nem hiányzik a smink, sem a mindennapos utazás. Imádom, hogy nem veszünk össze minden áldott reggel azon, hogy a gyerekek húzzák az időt, én pedig emiatt fogom lekésni a buszt. A számomra megmagyarázhatatlan módon rendszeresen kora délutánra szervezett iskolai programok sem jelentenének többé megoldhatatlan logisztikai problémát – már persze, ha nem lenne az összes ilyesmi már bő egy éve betiltva a járványhelyzet miatt. Nálunk nem gond a digitális oktatás, a nyári szünet, és ha a tanító néni rám telefonál, hogy fázik a gyerek füle, leszaladok a suliba egy sapkával.

Imádom, hogy szabad vagyok, hogy akkor megyek ki a tavaszba sétálni, amikor akarok, hogy senki sem nyomaszt, mégsem vagyok elcsúszva semmivel, mert azzal foglalkozhatom, amivel kisgyerekkorom óta szerettem volna.

Mégsem vagyok teljesen boldog. Hiányoznak a munkatársak.

A felnőtt emberek az életük nagyobbik részét a munkahelyükön töltik. Ideális esetben vannak kapcsolataik máshonnan is, de az alapvető társas igényeiket a kollegáik között élik meg. Nem feltétlenül lesznek a legjobb barátok, lehet, hogy munkahelyváltáskor nagyon hamar meg is szakad velük a kapcsolatuk, de amíg ott vannak, a kollegáik azok az emberek, akikkel a legtöbbet beszélgetnek. Egy munkahelyen – még akkor is, ha amúgy nem a legjobb a kollektíva -, mindig van kihez szólni. Vannak összetartó közösségek, és vannak, ahol a klikkek a kiutálásra szakosodtak, van, ahol csak a főzésről beszélgetnek, máshol meg a kolleganők egymás menstruációs ciklusával is tisztában vannak – de olyan, ahol ne lenne semmi, nincsen.

Ezt a semmit a legnehezebb megszokni. Mert hiába vannak amúgy barátnők, ha – teljesen érthető és felnőtteknél természetes módon – mindenki elsősorban a saját életével, családjával, munkájával van elfoglalva. Nem szakítunk egymásra kevesebb időt, mint eddig, de ami házon kívül dolgozva nekem is tökéletesen elég volt, az most fájdalmasan kevés. Egyszerűen, mondjuk ki, kevés az emberi szó.

Néha elgondolkodom, hogy mások is így éreznek? Engem gyötör egyedül a „valahová tartozás” érzésének a hiánya? Nagyon sokan dolgoznak otthonról hasonló körülmények között akár már évtizedek óta – nekik tényleg nem hiányzik, hogy napi szinten tudjanak máshoz is szólni a párjukon és a gyerekeiken kívül? Vagy ők ügyesebben szervezik az életüket, mint én?

Bár az utóbbi években azt megtanulhattam, hogy semmi sem biztos, a közeljövőben nem tervezek változtatni. Még mindig többet nyom a latba a kényelem és a praktikum, mint az érzelmi nehézségek. De nem tudom, belevágtam volna-e, ha előre tudom, hogy ennyire magányos műfaj a szabadság.

Borítókép: freepik.com

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük