Hiányzik a nagyi? Ragadjatok tollat!

Sok hatása van a kranténnak pro és kontra… azonban egyértelműen a negatívumok között van, hogy a drága nagyik, rajongásig szeretett papik, imádott dédik nem jutnak hozzánk – gyermekeikhez, unokáikhoz.

Mi nagyon szerencsések vagyunk. Bár a balsors úgy rendezte, hogy kevés szülőnk maradt, mindössze egyetlen nagymama látogathatja a gyermekeinket de a férjem csodálatos anyukája szereti őket négy helyett is. Ő pedig aktív, lelkes internethasználó, mai világi dolgozó nagyi, aki alap esetben minden vasárnap itt nyüzsög az unokáival. Játszanak, társasoznak, autóznak, még birkóznak is – és ha a helyzet úgy kívánja mint most, hát fogja az okostelefont és videofonálunk egyet. Persze ez nem ugyanaz, de benne is, bennünk is tompítja kicsit a hiányérzetet.

A másik óriási szerencsénk, amely megadatott, hogy nekünk még van egy Dédink is, akit szerethetünk. Ő már öregecske, sokszor beteg, és ahogy az lenni szokott, itt fáj, ott fáj. De a dédunokák mindig meggyógyítják, akármilyen beteg is, akármilyen rosszul van, látogatásaink végére mindig kipendül, felkel az ágyból, mesél, mosolyog, ölbe veszi a legkisebbeket, incselkedik a nagyobbakkal. Neki valóban nehéz lehet most ez, szabályos érvágás. Hat unokája, a családjaikkal, öt dédunoka…valaki mindig meglátogatja, hogy ne legyen egyedül, ne unatkozzon, hogy élet legyen a házban. Segítsége van, az egyik fia személyében, de ő sem ma született siheder, ezért napjaikat mindig feldobja, ha megy a család, bármekkora százalékban.

És most nem megyünk. Nem mehetünk, mert vigyáznunk kell rá, mindenkinél jobban, hiszen a kora és az egészségi állapota sem engedi, hogy akárcsak a tv-ben lássa, hogy köhhint egyet valaki. Persze telefonálunk rendszeresen, de az nem ugyanaz. A gyerek pont nem akar köszönni, a kisebbik épp sírni kezd valamiért, mikor kacagnia kellene, hogy a dédi hallhassa a hangját. Egyszerűen nem az igazi. Ha Nektek is van idős nagyszülő a családban, akit nem látogathattok, bizonyára érted, érzed Te is, mire gondolok.

Persze semmi nem adhatja vissza a személyes találkozó élményét, amikor a kicsik a lába körül szaladgálnak, puszit adnak, hozzá bújnak. De egy kedves régi barátom ma olyan ötletet adott, amivel jobban megsimogathatjuk a Nagyi, Dédi lelkét, mint bármely telefonhívással.

Írjatok levelet! Igazi, színes szagos papíron, tollal, színes ceruzával, ki-ki képességei szerint. Meséljetek, kivel mi történt, mit láttatok, mit csináltok, mit ettetek aznap! Minden érdekes ami veletek történik, hiszen Ti vagytok a mama boldogsága, büszkesége, az élete értelme. A kisebbek rajzolhatnak, tenyérnyomot hagyhatnak, és apa is tollat ragadhat – mesélje csak el, saját kézírásával, mi történik a családdal! Írjátok le a locsolóverset, a papírra cseppentsetek egy pötty parfümöt. Ha akad otthon nyomtató, nyomtassatok fotókat az otthonlétről, a csemetékről, a macskáról, hadd lássa a nagyi, hogy mi történik nálatok a négy fal között!

Ha akad otthon bélyeg, még postára sem kell menni, hiszen elérhetők a régimódi piros levélszekrények, melyekből pontosan ugyanolyan módon elindul a levél a maga útján és célba ér.

Talán nem tűnik világrengető ötletnek, de gondolj csak bele…csenget a postás és (maszkban, kesztyűben) hoz a mamának egy borítékot. Pont úgy, ahogy régen a nagypapa írt a frontról, ahogy a táviratot küldték a távolba szakadt rokonoknak. Fényképeket lehet nézegetni, az írást elolvasni újra és újra, meg lehet fogni fizikailag – az ő számukra ez egész mást jelent mint nekünk, és nagyon becses! Boldogságot csempészhettek a lakás falai közé, egy olyan kis boldogságkapszulát amit újra és újra ki lehet nyitni – meglátjátok, hogy fog neki örülni a nagyi! Próbáljátok ki! 🙂